Dr. Beckett és a matt

Bergson kezében körülbelül három másodpercet volt az újság és húsz percet töltött a folyosón, hogy a zaklatottságát csillapítsa. Miután sikeresen lenyugodott, belépett a kabinba. Chesterton továbbra is aludt, az ölében pedig ugyanúgy volt az összehajtott újság, ahogy odatette. Öt percre ment ki a mosdóba, de látta, hogy Dr. Beckettnek végül sikerült meggyőznie Morgan tiszteletest, hogy egy sakkpartit lejátsszanak.  Az ablak mellett levő asztalon már ott is volt a fatábla, fel voltak rakva a bábuk, sőt már el is kezdték a játszmát. Továbbra is folyt kettőjük között a vita, bár beszédtempójuk lelassult, hiszen közben a következő lépéseken, illetve azok lehetséges kimenetelein is gondolkoztak. Bergson elmosolyodott, ahogy megfigyelte, hogy minden egyes lépés egy érvet illetve gondolatot jelentett a beszélgetésben, azaz valahogy a sakk és a beszélgetés önkéntelenül is szinkronba került. 

- Szeret játszani? - tette fel a kérdést Morgan tiszteletes, ahogy észrevette, hogy Bergson figyeli a játékot.

- Régebben sokat játszottam. - nézett Bergson a játékosokra. Dr. Beckett nem nézett oldalra, látszólag belefeledkezett a játékba. - De sokkal inkább szeretem már a kártyát - folytatta.

Morgan tiszteletes felvonta a szemöldökét, majd a huszárral leütötte Dr. Beckett egyik fekete gyalogját.

- Az is megmozgatja az agyat - Bergson érezte, hogy a szerencsejátékok nem tartoznak a tiszteletes kedvencei közé. - Úgy értem, hogy én számolok közben. Megjegyzem a kifutott lapokat. Megfigyelem az ellenfelek reakcióit, kiismerem a habitusukat. Így rövid idő alatt nagyjából tudom, hogy kinek a kezében milyen lapok vannak és meg tudom becsülni, hogy melyiket mikor fogják kijátszani. Valójában kevesebb szerencse kell hozzá, mint gondolná, Morgan. És a kártya egy kicsit magára az életre is emlékeztet. Rajtunk kívülálló tényezők létrehoznak szituációkat - megkeverik a paklit és felfordítanak pár lapot, ha úgy tetszik.  A létrejött helyzetet csak a kezünkben levő kártyákból választva tudjuk lereagálni. A sakknál az események sztochasztikus változása teljesen ki van zárva, minden eseményt az ember irányít. 

A sztochasztikus szóra Dr. Beckett figyelmét is sikerült felkelteni, legalábbis a tudós oldalra pillantott. Bergson büszke volt, mert mikor kimondta, még nem volt biztos benne, hogy beleillik a mondatba.

- Pénzben is játszik, Bergson? Sakk. - a tiszteletes előrehúzta futóját egy mezőre, amit azzal a lóval védett, amellyel az előző lépésben leütött a gyalogot. A fizikus arcán látszott, hogy most ismerte fel a lépéssorban a tervet, és hogy nincs esély más módon kivédeni, a királlyal el kell lépni. Nem ütheti le a futót, nem húzhat be a királya el egy harmadikat, hogy azzal a Morgan tisztjeit veszélyeztetné. Az ajtó mellől Bergson is erre a következtetésre jutott, bár azt is látta, hogy ez csak amolyan lélektani sakk volt. Nem következik belőle semmi, ugyanakkor nyomatékosítja az offenzív játékmodort az ellenfél számára.

- Ha pénzben játszanék, most nem egy vonaton ülnék, hanem egy repülőn - dőlt hátra Bergson.

- Vagy Rolls Royce-szal - szólalt meg Beckett.

- Az nem valószínű, mert nem vezetek - válaszolt Beckett - de lehet, hogy lenne magánrepülőm.

- Vagy földönfutó lenne - nézett sokatmondóan a tiszteletes.

- Ha úgy hoznák a lapok... - csapta le szellemesen a labdát Beckett. Morgan arcán látszott, hogy érti célzást. A szerencsejáték, mint általa bűnösnek tartott életforma a fizikus szerint csak véletlenszerűen eredményez sorsromlást, nem pedig isteni igazságszolgáltatás következményeként.

Néhány lépés idejére csendben maradtak, egészen a követező bábuvesztésig. Ezúttal a tiszteletes ciccent fel - a bástya komoly veszteség.

- Tudja, én is templomba járó voltam. Egészen harmincas éveim közepéig. - törte meg a csendet Bergson.

- Történt akkor valami változás? - Dr. Beckett hangjában volt egy olyan alig észrevehető él, amivel mintha  maga oldalára hívná katonának Bergsont az ideológiai háborúba.

- Egy trauma sokféle eredményt hozhat. Alkalmanként világra hoz egy művészt. Van, akiket depresszióba taszít, aminek akár öngyilkosság is lehet a kimenetele. De leggyakrabban megváltoztatja az ember nézeteit olyan módon, hogy ebbe az új világképbe beleilleszthető legyen a sérelem.

Ez a mondat látszólag megütötte a természettudóst és a tiszteletes is egy pillanatra megfeledkezett a sakkjátszmáról. Úgy nézett, mint aki azon gondolkozik, hogy most, mint szakember kell-e fellépnie, vagy ne bolygassa Bergson múltját mások előtt.

- Úgy néz ki, fordult az állás - Bergson arcán az előző mondatok semmi érzelmet nem váltottak ki, tárgyilagos volt és mivel érezte, hogy a tudós és a tiszteletes zavarba jött a hideg őszinteség miatt, újra a játékra terelte a szót. 

- Tudja Beckett, azon gondolkozom, hogyha sikerülne az emberi kézmozgást egy robottal lemodellezni úgy, hogy az mikroszkopikus szinten is tökéletesen szabályozott legyen, akkor, ha ismerjük a kártyalapok eredeti sorrendjét, akkor a géppel meg lehetne jósolni, hogy a keverés után mi a lapok sorrendje. 

Beckett szeme elkerekedett a felvetés hallatán. A tiszteletes kihasználta a tudós döbbent csendjét:

- Akkor kiderülne, hogy a pakli összekeveredése, éppen úgy, ahogy az emberi sors is, rengeteg apró, számunkra jelenleg ismeretlen tényezőtől függ. A konklúzió pedig az lenne, hogy az összekeveredést a "természeti", vagy, ahogy én jobban szeretem hívni, "isteni" törvényeknek irányítják - az emberi sors pedig determinisztikus.

Erre az okfejtésre már Bergson szemöldöke is felfutott a homloka közepére, csatlakozva a döbbent fizikushoz. Ezek után csendben voltak, csak egy egy "Sakk." hangzott el időnként. Ez is lélektani dolog a sakkban. Az ellenfél játékos nagyon is észreveszi, hogy királya veszélyben van, mégis a játék része, hogy ilyenkor a támadó fél hangosan kimondja, hogy "Sakk". Ez olyasmi, mint az "En garde!". Természetes, belénk kódolt ösztön, hogy az ember védekezik, ha egy párbajtőrrel közelednek felé, ehhez nem kell franciául felszólítani. De a játékok már csak ilyenek. Az irracionális részünkre hatnak. Egy általunk kreált szabályrendszerrel meghatározunk egy világot és abba belehelyezkedünk, meg sem kérdőjelezve a szabályok létjogosultságát. Ezekről a gondolatokról Bergson figyelme hamar visszatért az újságban látottakra és újból felzaklatta magát. Közben a tiszteletes megnyerte a játszmát. Beckett kezet nyújtva gratulált, Morgan szabadkozott.

Miután elrakták a figurákat, Bergson egyetemi munkájáról kezdte faggatni Dr. Beckett-et. 

- Optikát, Lézerspektroszkópiát és az elsősöknek alapozó Fizika tárgyat tanítok. Az első kettő tárgy lefedi a kutatási területemet, a bevezető fizika meg egyszerű, úgyhogy nem nagyon kell előadásokra készülnöm.

- És a vendégelőadás? - kérdezte Bergson.

- Az most más. Az első fél óra bevezető után a kutatócsoportunk munkáját mondom el egy órában. Ahhoz, hogy értse a hallgatóság, az első félórának nagyon tudatosan felépítettnek kell lennie. Nincs helye mellébeszélésnek. Persze lesz egy-két anekdota, de az szükséges a figyelem fenntartása miatt. Minden előadást valami viccel kezdek. Ezzel megfogom őket a fizika számára.

- Milyen viccel? - Bergson várta, hogy Beckett elmesél fizikával kapcsolatos viccet, reménykedve, hogy érteni fogja a csattanót előképzettség hiányában is.

- Általában a helyszínen találom ki. Valahogy az előttem levő előadó mondandójából fűzöm át az enyémet. Vagy a teremben történő eseményre reagálok, például, ha valaki késik, megszólal a telefonja, nem működik a projektor.

- Értem - Bergson kissé csalódott volt, hogy nem lesz vicc, de nem akarta provokálni a fizikust, hogy mit mondana, ha most a fülkében kellene előadást tartania. - És amikor nem tanít, kutat?

- Igen. Az időm nagy részében a kutatócsoportomat irányítom. Kitalálom az irányt, kiosztom a feladatokat a doktoranduszaim között, követem a szakirodalmat, hogy mindig tudjam, ha valami újdonság történt a szakterületünkön. De magam is nagyon szeretem a kísérleti munkát. Az én koromban és pozíciómban erre már nem sok idő jut, de én azért szakítok. - A professzor szemében először látszódott valami gyermeki lelkesedés lángja. Eddig hideg és kimért volt, kivéve, amikor jobban belemelegedett a vitába Morgannel.

- Mennyi a munkaideje? - kérdezte Bergson gyanakodva, hogy a fizikus nem  8 órát fog mondani.

- Egy kutatónak nincs munkaideje. Korán járok, reggel 8 körül, és este 7 és 8 között szoktam hazamenni. De utána még szakirodalmat szoktam olvasni elég sokáig.

Bergson szeme elkerekedett.

- Nem fárasztó?

- Ez az életem. - a fizikuson látszódott, hogy számára ez egyáltalán nem különös.

- Van családja?

- Nincs. Illetve a szüleim még élnek. A házimunkát bejárónő végzi, így nekem csak a munkára kell fókuszálnom. 

Kicsit érdekesnek tűnt a fizikus elszántsága, a hétköznapi ember számára. Persze filmekből, könyvekből ilyesmi képünk van a tudósokról, a társasági élettől kissé kivonult, elvont csodabogarak, de mégis az ember meglepődik, mikor szembesül, hogy ez a kép sok esetben nem karikatúra. Dr. Beckett felállt és mondta, hogy visszaviszi a sakktáblát a büfékocsiba, Bergson pedig úgy döntött, hogy most neki jött el az ideje egy kis alváshoz.