Morgan

- Mehetünk? - kérdezte az ablak mellett ülő férfi, majd hárman elindultak a büfé irányába ebédelni. Mint kiderült, Morgannek hívják és nem könyvelő, hanem lelkész. Tényleg a feleségétől kapta a kendőt, tényleg még az udvarlás ideje alatt. Sajnos Adriana 5 évvel ezelőtt meghalt. Morgan akkor kereste újra elő a kendőt és azóta mindenhová magával viszi. Szemüvegtörlésre használja, mert így viszonylag gyakran előkerül, nem kallódik el és nem is akarná csak úgy cél nélkül magánál tartani. Persze, emiatt egy idő után szép lassan el fog használódni, de Morgan reméli, hogy így, ahogy a kendő használhatatlanná válik, a gyász is kikopik belőle. Az egész beszélgetés onnan indult egyébként, hogy a tiszteletes megkérdezte a vele szemben ülő Beckettől, hogy mit jegyzetel. Beckett elmondta, hogy fizikus és vendégelőadónak megy egy egyetemre és az előadásán gondolkozik. Bergson elégedetten konstatálta, hogy a sejtése Beckettel kapcsolatban helytálló volt.
A fizikus és a lelkész közötti beszélgetés hamar rákanyarodott a két fél világnézeti különbségeire. Itt már Bergson is figyelni kezdett, érdekelte a vita kimenetele. Hamar kiderült, hogy Morgan nem az a hétköznapi lelkész, aminek Bergson gondolta volna. Rendkívül tájékozott volt és Beckett tudományos érvelését egyrészt megértette - Bergsonnak azért voltak homályos foltok - és képes volt reagálni. A természettudományos területről áttevődött a téma az egyházra, itt Morgan inkább személyes dolgokról beszélt, mint teológiai tanokról fenntartva ezzel Bergson érdeklődését. A két férfi úgy döntött, eljött az ideje az ebédnek és kimennek a büfékocsiba. Bergson ekkor kérdezte meg, hogy csatlakozhat-e. Meglepőnek tűnhet ez a húzás, hiszen mindannyian emlékszünk az elégedetlenségre az büfé áraival kapcsolatban. De Bergson túl régóta készül erre az utazásra, hogy szalvétába csomagolt párizsis zsemlét ebédeljen a kabinban. Ráadásul nagyon élvezte, hogy hallgathatta a vitát.
A büfékocsi választéka főtt ételekből nem volt túl nagy. Volt körülbelül három különleges ínyencség, de szerencsére egy-két házias ízvilágú étel is szerepelt az étlapon. Az utóbbiak közül Bergson a cukkinis lecsót választotta. A fizikus csak egy levest kért, sárgadinnye krémlevest túrógombóccal. Valószínű ő nem volt annyira éhes, csak a vitapartnere kedvéért jött ki. Morgan rozmaringos csirkemellet kért édesburgonya chips-szel. Ebéd közben keveset beszéltek, utána a kávé közben már annál többet.

- Képzeljen el egy mélyedést, egy gödröt, Bergson. A mélyedésnek U betű alakja van. Az U egyik peremén egy kis golyócska van. Na mármost. Megpöccintjük a golyót. Mi történik? 
- Legurul a mélyedésbe.
- Pontosan! Legurul a mélyedésbe - Bergson érdeklődve figyelte, hogy mire fog kilyukadni a tiszteletes a hasonlattal. 

- A mélyedés közepén a golyó nem áll meg, hanem felfut az U betű szárára egy kicsit majd visszagurul, a középponton megint túlhaladva, de most kicsivel kisebb mértékben. Ez oda-vissza megtörténik párszor, egyre kevésbé eltávolodva a középponttól. Valahogy így indult az én pályafutásom, mint lelkész, vagy akár mint keresztény. Elindultam az egyik extremitástól, a hitetlenségtől és a lendület miatt túlmentem az egyensúlyi ponton és olyan dolgokat is számon kértem magamon és a környezetemen, amiket a Biblia nem is kér. De ez nem azt jelentette, hogy megbolondultam, csak időbe telik egy friss kereszténynek, mire rátalál a nyugvópontra, amit az elején a nagy lendület miatt kerülget - Morgan talán Beckett kedvéért választotta ezt a fizikaóra emlékét idéző hasonlatot. S bár a monológ Bergsonnak volt címezve, aki felvetette, hogy egy ismerőse, aki nem született bele a kereszténységbe, milyen furcsán kezdett el viselkedni. A szóhasználatból ugyanakkor arra lehet következtetni, hogy a válasz legalább annyira a fizikusnak szólt és közben Bergson is tökéletesen megértette a mondanivalót.

Beckett láthatóan elfogadta a választ és hozzákezdett a következő tételmondat felvezetéséhez.

- Érdemes lenne ezeket a pálfordulásokat pszichológiai szemmel is megvizsgálni, abba pedig nem bocsátkoznék bele. 

Érdekes dolog, amit a tudomány művel az emberekkel. A tanulmányok alatt megtörténik a felismerés, hogy az ismeretanyag akár egy tudományágban is olyan hatalmas, hogy lehetetlen elsajátítani. A kutatásai során kiválaszt az ember egy szűk területet, amivel elkezd foglalkozni és mélyen beleássa magát. Sokszor szembesül viszont azzal, hogy más kutatók az ő területükkel mennyire tisztában vannak és mivel ő a saját területének az elsajátításával töltötte az idejét - titkolva, vagy nem - a másik területét nem látja annyira át. Ez az érzés kis gettókba zárja a kutatókat, ahol ők a bandavezérek, ugyanakkor a másik kerületbe tilos átmenni. Ez a lelkület kondenzálódik le az olyan félmondatokban, hogy "én nem vagyok pszichológus, de..." vagy "elméleti fizikusként, ahogy én látom...". Mintha felhúznának még egy szögesdrót spirált is a gettó téglafalának tetejére, hogy bebiztosítsák magukat a tévedés ellen. Az én gettómban én vagyok a császár, de a szomszéd gettóban már ne tekintsetek abszolút tekintélynek. Ezt a megfigyelést tette Bergson sok év alatt és most is észrevette Beckett mondandójában.   

- Ahogy én látom - folytatta Beckett az előbbi elmélethez hűen - az egyház haszna ténylegesen abban van, hogy egy szociális környezetet biztosít az embernek és a haláltól való szorongást enyhíti - ezzel Bergson is nagyon egyet tudott érteni - Viszont téves lenne a szociális hasznot a transzcendens eredet igazolására használni.

- Ebben igaza van Beckett. Én viszont vitatom, hogy bármelyikünk képes objektív módszerekkel bizonyítani, vagy cáfolni a transzcendens létezését.

- Az egyház a tudomány fejlődésével fokozatosan szorul vissza. Az első pofon a repülőgép feltalálása volt. Nem találták a felhők fölött az Istent. Ma meg tudjuk jeleníteni a láthatatlan sugárzások minden fajtáját, képesek vagyunk, atommagot hasítani, több millió kilométerre levő csillagok kémiai összetételét megadni, de nem találjuk Istent. Az Önök szent könyve első oldalain le van írva, hogy az ember elrejtőzött a Paradicsomban Isten elől, Isten pedig kereste és szólongatta az embert. Most nagyon úgy tűnik, hogy Isten rejtőzött el és mi hiába keressük és kiáltozunk, nem jön felelet. Minden, amit találtunk, nem más, mint matéria. 

- Minden vádaskodás nélkül mondom, de akik Istent ténylegesen és odaszántan keresik, azok megtalálják. Jézus is mondja, hogy akik éhezik és szomjazzák az igazságot, azok megelégíttetnek. Ön tényleg az igazságra vágyik? Vagy egy eszmerendszer mögé bújik, hogy ne kelljen szembesülni az igazsággal?

- Morgan, ha Isten létezne és az Ön nézetei lennének az igazság, akkor vágynék rá. De semmivel nem találkoztam még életemben, ami arra utalna, hogy az az igazság. Ezért nem vágyom rá. 

- Megfigyeltem egy érdekes dolgot lelkipásztorként. Nem fogom tudni Önt meggyőzni észérvekkel, mert az Ön istentagadása az én istenhitemhez hasonlóan szubjektív alapokon áll. Amiről beszélünk, az nem vizsgálható földi eszközökkel. Az ember szíve képes egyedül felfogni. És persze sok ember van a földön, ugyanaz a nap süt le ránk, nagyjából ugyanúgy éljük a hétköznapjainkat. Csak van, akinek ez nem elég. Vannak, akik hazamennek a munkából és arra gondolnak, ezért születtem meg, hogy egy ciklust ismételjek halálom napjáig? Akik alkohol vagy a kábítószer mámorából kijózanodva maguk elé néznek, és azt mondják: ezért nem érte meg. Akiket a szerelem sem képes tökéletesen boldoggá tenni. Akikben ez az elementáris hiányérzet megvan, azoknak van esélyük, hogy túllássanak a láthatókon.

Morgan egy pillanatra szünetet tartott és elgondolkodott:

- Ismeri azt az képet, amin egy fekete kehely látható, de olyan, mintha két fehér arc nézne egymásra? 

- Az optikai csalódásra gondol? Persze.

- Mi most mind a ketten ugyanazt a képet nézzük, de a percepciónk ellentétes. Ön a fekete kelyhet látja, én az egymásra néző két fehér arcot. Az egész képnek viszont mindkettő része. Ön vitatja a két fehér arcot, mert belevesznek a fehér háttérbe. De a művész célja pontosan ez. A két arc azoknak válik láthatóvá, akik elég nyitottak arra, elfogadják, hogy nem csak a fekete festék hordoz információt.

Vagy gondoljon csak a zenére. A zene hangok és csend időbeli váltakozása. A lényege az idő. Képzelje el például Bach I. csellószvitjét, úgy hogy a mű hangkészletének összes eleme egyszerre, egyidejűleg hangzik fel. Borzalmas lenne így hallani. Akkor egy fokkal jobb, de még mindig hallgathatatlan, hogy akkor szólalnak meg a hangok, ahogy a szerző kigondolta, de mindegyik a mű végéig szól. A szünetek, és időtartamok alapvető fontosságúak a zenében. Amit ezzel a hasonlattal mondani szeretnék az az, hogy a dallamot és a harmóniákat közrefogja valami olyan, amit direkt módon nem tudunk érzékelni. A kelyhes képen ez a fehér háttér. A zenében a csend együtt mozog a dallammal, sőt meghatározza, hogy merre halad tovább a mű. Pedig nem tudjuk meghatározni a dallamot átszövő csend hangmagasságát, vagy ha úgy tetszik, rezgésszámát, mert más természetű, mint a hang. Az én észlelésemben ez a természetfeletti, szellemi, ez maga Isten beszéde, ami létrehozta az anyagi világot, mikor azt mondta: Legyen. A csend nélkül káosz lenne a zenében, az összes hang egyszerre zengene, a csend viszont szervezettséget hoz létre. Szóval én a fizikai világot nem tudom értelmezni a szellemi nélkül, mert anélkül teljesen értelmetlen, céltalan és kaotikus. Ha viszont a vizsgálati eszköztárunkban csak a hangmagasságot meghatározó készülék van, sosem leszünk képesek megérteni a zenét és a példában szereplő csellószvit üzenetét. Szívre is szükség van. Ezért gondolom, hogy a természettudomány nem képes a teljes igazság megismerésére, hiába végez nagyon fontos és elismerendő munkát. A célja nem a végső megismerés. 

- Ezekkel a képekkel az a baj Morgan - kezdett hozzá Dr. Beckett - hogy nem képes teljesen leírni azt, amiről beszélünk. Ezért fennáll a veszélye, hogy magáról a képről kezdünk el vitatkozni és nem arról, amit ábrázol. Előfordulhat, hogy Önnek a hasonlat egy olyan elemével sikerül igazolnia a teóriáját, amelyik pont sántít. Vagy amit én ellenérvnek felhozok, az valójában csak a valóság és hasonlat közötti eltérés és nem az Ön által elképzelt és az igazi valóság közötti. Ez csak félrevezethet. Beszéljünk arról, amiről szó van és hagyjuk a hasonlatokat.

- Vannak az anyanyelvünkkel megfoghatatlan dolgok, Beckett. Nem tudjuk leírni pontosan a valóságot a nyelvi korlátok miatt. Előfordult már Önnel, hogy idegen nyelven hallgatott valamit, tökéletesen értette, de mikor arra kérték, hogy fordítsa le, nem találta a szavakat? Esetleg kiderült valamiről, hogy lefordíthatatlan szójáték. Egy nyelv egyfajta gondolkodásmódot is magában hordoz, ezért sok minden nem ültethető át egyik nyelvről a másikra. Vagy nem fejezhető ki egyértelműen, mit gondol. És egyébként ugyanúgy előfordulhat, hogy fogalmakon kezdünk el vitatkozni, vagy a vitánk nagy része arra megy el, hogy definiáljuk, hogy ki hogy érti az adott jelenséget. Ez ugyanúgy rejt csapdákat. Ugyanakkor a Biblia, például azon belül a Jelenések könyve, nagyon sok képet tartalmaz. Egyrészt azért van erre szükség, mert a próféta olyan dolgokat látott, amit földi eszközökkel lehetetlen leírni. Természetfölötti lényeket. Vagy éppen jövőbeli dolgokat, amikre akkor még nem létezett szó. Ezért képeket használt. A képek kiállják a különböző nyelvekre lefordítás próbáját és nem csorbul az a gazdag jelentéstartalom úgy, mintha a jelenség leírását fordítanánk le. A képek közvetlenül a szellemünkhöz szólnak, ezért nincsenek a beszélt nyelv korlátai mögé szorítva. Ezért bátorkodtam egy-két hasonlattal illusztrálni a véleményem. Gondoljon csak egy oroszlánra. Ekkor megjelenik a képzeletében a sötétbarna sörény, a hegyes karmok és fogak, lomha járás, gyors futás, izmos lábak, a bundájának színe. Ha ugyanezt szavakkal körülírom, nem annyira eleven Önben a kép, mintha csak annyit mondok: oroszlán. 

- Értem. De azért vigyázzunk a analógiák megválasztásával. Még annyit szeretnék az előző mondandójához fűzni, hogy nem értek egyet, hogy Isten létének a tagadása az én részemről forrása a szubjektum. Úgy gondolom, hogy elegendő tudományos bizonyíték gyűlt össze, hogy a világ nem tudatos tervezés eredménye.

- Előrebocsátanám, hogy ezzel messzemenőkig nem értek egyet.  - a lelkész nagyon jól felvette a tudományos vitákra jellemző szóhasználatot. Bergson szerint ezt tudatosan tette. Ez részben elfogadást hoz létre a vitapartnerben, nem nézi le, hogy csak egy lelkész, hanem ténylegesen az érvek szintjén tud maradni a vita és nem az előítéletekén. Zseniális. 

- De a játék kedvéért tegyük fel, hogy igaz - folytatta Morgan - Tegyük fel, hogy tényleg bizonyítható, hogy a körülöttünk levő komplex univerzum létrejöttéhez nem szükséges Isten léte. De az, hogy nem szükséges feltétel a létezése, bizonyítja azt, hogy nem is létezik? Nem. Ezért mondom, hogy logikai alapon nem bizonyítható és nem is cáfolható Isten létezése. Dr. Beckett, az igazság az, hogy hívők vagyunk mind a ketten.

Ez csak egy rövid kiragadott szakasz volt a beszélgetésükből. Bergson érdeklődve figyelte a beszélgetést, de nem igazán tudott hozzászólni. Egyrészt, felkészültsége elmaradt a lelkészétől és a tudósétól, bár foglalkoztatta a téma. Másrészt, nem nagyon volt szünet a vitában, olyan gyorsan záporoztak oda-vissza az érvek.  Egyszer csak Bergson helyzetbe került és közbeszúrta kérdését:

- Tudom, hogy ez a vitájuk szempontjából lényegtelen, de melyik az az 1. csellószvit?

Morgan szóbeli válasz helyett elkezdte énekelni bariton hangján a jól ismert, ám egyébként nehezen énekelhető dallamot. Dr. Beckett-ből és Bregsonból egyszerre szakadt fel a felismerés szava:

- Áááh!

***

Még jó sokáig beszélgettek a büfében. Mikor visszaértek a kabinba, Jason és Emily is éppen ebédeltek. Persze, a nyelviskolai fizetés valószínű nem teszi lehetővé, hogy a drága vonatbüfében egyenek, ezért otthonról csomagolt szendvics volt az ebédjük. Bergson őszintén remélte, hogy a nyelvkönyv nagy siker lesz és a fiatal pár kicsit "megszedi" magát. Chesterton eddigre elaludt és ígéretéhez híven ott volt Bergson helyére téve az újság.