Jason

Mire Bergson visszaért a büfékocsiból teájával, addigra már a kalauz az ajtóban állt. Éppen a könyvelő és az újságos ember jegyét ellenőrizte, és mint kiderült, véletlenül egymás helyére ültek. A kettes és a hatos nem könnyen összekeverhető számok ráadásul a jegyen egy kis ablak piktogram is jelzi az ablak melletti ülőhelyet. A kalauz nem kérte, hogy cseréljenek helyet, csak megjegyezte, de ők mégis helyet cseréltek. A könyvelő az ablak mellé került, Bergson helyével átellenben, az újságos ember pedig Bergson és az egyetemi tanár közé. De menjünk kicsit vissza az időben.

Az utazás első húsz perce némaságban telt el, ezért is ment ki teáért Bergson, hogy az időt múlassa. Persze, ő is tudta, hogy ez gyenge próbálkozás hét és fél óra elütésére, de legalább megnézte a vonatot és a büfékocsi egyébként is érdekelte. A régi idők vonatait idéző belső tervezés esztétikus volt és szerencsére egy kicsit sem giccses. Valljuk be, elég vékony jég, amire rálépnek ilyenkor a nosztalgiavonat tervezői. A büfékocsiban természetesen voltak asztalok, ugyanaz a cseresznyefa, mint a fülkékben a karfák. A pult tetején az üvegburákat frissen készült (vagy ami egy vonaton valószínűbb, újramelegített) croissantok gőze párásította be. Néhány könyv és társasjáték is ki volt téve egy polcra, úgyhogy el lehetett volna ott tölteni egy-két órát. Nem meglepő módon, a könyvespolcon csak olyan könyvek voltak, amiket ember önszántából nem olvas, de azért ez szép gesztus. Ugyan ki olvas vonatúton a délvidéki borászatról, a dalmát néphagyományokról vagy Gabrieláról, a kasztíliai, szegény sorsú, ámde nemes lelkű lányról, aki a milliomos, nagyvárosi ügyvédbe lesz szerelmes? Így hát Bergson visszaindult gőzölgő zöld teájával a kabin felé. Az érdektelen könyvkínálat mellett, döntésében az is közrejátszott, hogy a kalauz még nem járt a kabinban érvényesíteni a jegyet, és Bergson úgy gondolta, talán nem sokára odaér. A megérzés helyes volt. 

- Uram, ez a kedvezményes jegy csak a nyugdíjas igazolvánnyal érvényes.

- Azonnal adom - mondta Bergson és benyúlt a bőrkabát belső zsebébe. - Ó, hát persze. - csapott volna homlokára, ha teátrális személyiség lett volna. De nem volt, ezért csak egyszerűen kiszedte a csomag első zsebéből az igazolványt.

- Ez elég friss, még szinte szárad a festék - mondta a kalauz kedélyesen.

- Igen, tegnap készült.

- Akkor hivatalosan az első útja nyugdíjasként? - mosolyodott el a kalauz. - Ki is kell használni. Sajnos az ember épp mire ideje és pénze lenne az utazáshoz, addigra megromlik az egészsége. De úgy látom, Ön remek bőrben van, Bergson úr - a nevet az igazolványról olvasta le félig az orrnyergére csúsztatott félhold alakú szemüvegén keresztül.

Vajon mindenkivel ilyen kedves ez a kalauz? Valószínűleg ennek a vonatnak a személyzete jobb fizetést kap, mint az átlag. A vonat is tiszta, nem csoda, hogy jobb kedvű a személyzet. A kalauz elment és egy időre újra csend költözött a fülkébe.

***

- A büféből van?

- Tessék? 

- A tea a büféből van? - a fiatal férfi szemben, középen, a Bergson ölében tartott papírpohárra mutatott. Nyilvánvalóan beszélgetést akart kezdeményezni, hiszen ez egy buta kérdés. Ha valaki eltűnik egy időre és teával tér vissza akad néhány lehetőség. Csak néhány közülük: a férfi átment egy másik kabinba és ott valakitől elvette a teáját. Vagy: a teát még az állomáson vette, de eddig a folyosón tartotta. Esetleg - az elv alapján, ami kimondja, hogy egy eseményt leíró magyarázatok közül a legvalószínűbb az igaz - ahogy a fiatal férfi azt sejthette volna, Bergson kiment a büfébe és ott vette. A válasz csak egy bólintás volt. De jobb unaloműző tevékenység híján - se egy jó könyv, se hordozható zenelejátszó, és a hátrafelé szaladó elmosódott fák látványa is egyre kevésbé volt lenyűgöző  - Bergson továbbgörgette a beszélgetést:

- Elég drága ott minden. Tudja, emögött egy elég gonosz filozófia lapul. A büfé üzemeltetői tisztában vannak vele, hogy nincs versenytársuk a vonaton, leszállni nem tudunk, hogy máshonnan vásároljunk és sokszor a nagy kapkodásban az állomáson sincs időnk megállni vásárolni. 7 és fél óra pedig hosszú idő. Azalatt könnyen elérkezik a pillanat, mikor az ember annyira éhes vagy szomjas lesz, hogy nem foglalkozik annyira a pénzzel és kétszeres-háromszoros áron is képes vásárolni valamit. 

- Önnél ez az idő körülbelül fél óra - állapította meg élcelődve a férfi.

Bergson elmosolyodott, mert tudta, hogy a fiatalok ilyenek. Mármint, ezt nem azzal  a beskatulyázó éllel gondolta, ahogy szoktuk hallani, hogy a "mai fiatalok" így meg úgy. Egyszerűen ez egy általános érvényű tény a mindenkori ifjúságra. Szókimondóak. Persze csak ha földhözragadt témáról van szó.  A fiataloknál talán erődemonstráció a szókimondás, a mély kérdésekbe azonban nem mernek belebocsátkozni. Az idősebbek pont fordítva gondolkoznak: pedig a hétköznapi dolgokban az állásfoglalást nem tartják lényegesnek. A kis ügy nem éri meg a kitárulkozást, jobb védekezni. Az igazán mély kérdések viszont foglalkoztatják őket és vállalják a konfrontációt.

- Nálam más okok játszottak közre. - végül is nem firtatták ezen okokat, a fiatal férfi érezte Bergson hangján, hogy erre kár szót fecsérelni. - Az előbb dolgozott valamin? 

A fiatal férfi oldalra pillantott, hogy megtalálja, mire vetül Bergson tekintete. A lány és őközötte ott hevert a notesz. Barna, rusztikusan előállított lapok, sötétbarna vastag borító és egy hosszú, vékony bőrszalag, amivel a noteszt körbetekerve lezártság érzetét lehet kelteni.

- Csak firkálgattam. Segít relaxálni.

- Azt gondoltam verset ír vagy rajzol.

- Szoktam mindegyiket.

- Szóval művész.

- Igen is meg nem is. Vannak rajzaim és írok is, de nem ebből élek. Amolyan hobbi. Nos, talán kicsit több, mint hobbi. De igazából egy nyelvstúdióban dolgozom.

Bergson arca észrevétlenül felderült, hiszen a felszállás utáni kis belső játékában sikerült kitalálnia a srác foglalkozását. 

- A hangjából úgy érzem, a tanítás nem szórakoztatja annyira, mint a művészet.

- Nagyon sok mindent csináltam már és jelenleg is több dologgal foglalkozom egyszerre. Én a munkára úgy tekintek, mint a megélhetés forrására. Nem több és nem kevesebb. Nem hivatásom a nyelviskolában tanítani. Jól érzem magam közben, de ha holnaptól mást kéne csinálnom, nem hiányozna. 

- Szerencsés, akinek a hobbija a munkája. 

- Én nem hiszem, hogy ilyen létezik. Nézze, az ember vágyik rá, hogy alkothasson. Benne van a természetünkben, hogy valamit létre akarunk hozni, ami nem létezett előtte. Ezért a munka nagyon fontos, leköti az embernek az ez irányú vágyait. Sokan, akik munkanélkülivé válnak, nagyon hamar leépülnek a céltalanságtól. Ez a dolgok egyik része. De képzeljen el, mondjuk egy zenészt. Egy jazz zongoristát például. Ő az improvizációiban hozza létre azt a valamit, ami addig nem létezett. Az adott pillanatban létrejön benne egy dallam, amiről azelőtt fél perccel még fogalma sem volt. Csak jön egy inspiráció és hagyja, hogy átmenjen rajta. Bizonyos keretek ugyan léteznek, de arra a pár percre, amíg mindenki rá figyel, mert ő a szólista, gyakorlatilag nincsenek szabályok. Azt mond a zenéjével, amit akar, nem azt, amit mások korábban leírtak. A közönség pedig kíváncsi rá, hogy mit akar mondani.

- Igen, ez nagyon jól hangzik - Bergson akaratlanul is közbevágott, az elbeszéléstől szinte ő is átélte a színpadi, szólóba csomagolt üzenet megszületésének katarzisát. 

- De gondoljon csak bele. Ahhoz, hogy megéljen, majdnem minden este koncertet kell adnia. Ahhoz, hogy a koncert sikeres legyen, sokszor kompromisszumokat kell kötnie, olyan dalokat is játszani, amit épp aznap este nem annyira szeretne, egyszerre több formációban is szerepelni, ahol nem mindig az ő akarata érvényesül. Évi kb. 200 koncert, száznál is több helyszín, több száz óra utazás, több száz óra próba, több száz óra gyakorlás. És a közönség legtöbbször elégedett, hiszen profi, tudja, hogy hogyan kell játszani, hogy a közönségnek tetsszen. De Ön szerint a kétszáz koncertből hány este történik meg a zenésszel az a csoda, ami miatt elkezdte ezt az egészet? 

Más kontextusban, de Bergson is átélte már ezt az érzést, amivel ez a fiatal költő/grafikus/nyelvtanár látszólag nagyon küszködött, de megtanult együtt élni vele. 

- Szóval a nyelvtanítás csak kenyérkereset.

- Tulajdonképpen, most egy szerencsés időszakban vagyok. Emily - mutatott a mellette ülő lányra - írt egy rendhagyó angol tankönyvet, amibe én is besegítettem. Kissé képregényszerű, vicces és nagyon ötletes. Szerintem a gyerekek imádni fogják. Most épp azt megyünk népszerűsíteni egy általános iskolába.

- Jason készítette az illusztrációkat - csatlakozott a beszélgetésbe mosolyogva Emily.

- Szóval ez egy családi vállalkozás. - A két fiatal összenéztek, majd megfogták egymás kezét.

- Sosem tekintettünk erre így, de tulajdonképpen igen.

- Jason és Emily. Én Bergson vagyok. Nagyon örülök - nyújtott kezet. Jason és Emily Harper  - derült ki a bemutatkozásból.

- Szóval mégiscsak hasznosítja a rajztehetségét, Jason. Akkor a helyzet mégsem annyira szürke, mint felvázolta az előbb - mosolygott Bergson.

***

A vonat robogva haladt  tovább és kis csend után Bergson rövid beszélgetésbe elegyedett a mellette ülő Chestertonnal, a virágboltossal. Nem sok minden derült ki róla, csak általános dolgokról beszélgettek, hogy milyen hosszú az út, de szép a vonat, jó néha kimozdulni otthonról. Ezek csupa olyan klisék, amiket Bergson nem annyira kedvelt, mert túlontúl feszengősnek találta őket. De néha ez az út, ha meg akar ismerni valakit az ember. Először túl kell esni ezen a kellemetlen részen és előbb-utóbb az illető megnyílik és kiderül, hogy ki is ő valójában. Most valahogy ez nem történt meg, persze nagyon nem is akarta megismerni. A fiatalok érdekesebb személyiségek voltak. Bergson mondta, hogyha nem lesz rá szüksége, elkérné az újságot. Chesterton felvette maga mellől az összegöngyölt napilapot és mondta, hogy még egy cikket szeretne elolvasni, aztán ő úgyis aludna, mert fáradt és utána megkaphatja. 

"Fura egy alak" - gondolta Bergson és figyelme az ablak mellett ülőkre irányult, akikkel remélte, hogy jobban egy hullámhosszon van, mint virágboltos Chestertonnal.