8. fejezet

           Ahogy kiléptünk az utolsó ajtón is, térdre estem és hangosan zokogni kezdtem. Teljesen összetörtem belül. Ez vagyok én. Ezeknek a lényeknek engedtem át szobákat az életemből és a többségnek bűnök elkövetésével önként nyitottam ajtót. A kezeimbe temettem az arcom, mintha azt hinném, akkor senki nem lát. Mintha akkor megszűnnék létezni. Legnagyobb meglepetésemre a fehér öltönyös férfi, ahelyett, hogy korholt volna, vagy akár teljesen jogosan kivégzett volna, megnyugtatóan a vállamra tette a kezét. Erőre kaptam, hogy újra kinyissam a szemem és ne keressem a menekülést a valóság elől. Egy papírt nyújtott át.

           "Emlékszel a Kardra, amiről beszéltem?"

           Még mindig könnyezve, bólogattam.

          "A Kard nagyon sokféle lehet. Nem csak elválasztásra képes. Fegyver. Azon a papíron a legerősebbet találod mind közül. Ez az ami összetartja a világmindenséget, a legkisebb részecskéktől a leghatalmasabb csillagrendszerekig."

           Kihajtottam a papírt, amire egyetlen név volt felírva. Azonnal arcra estem. Ezt a nevet már számtalanszor hallottam, magam is kimondtam rengetegszer. De ilyet még nem tapasztaltam. Pusztán magamban elolvastam, de éreztem benne annak a személynek a valóságát, akié a Név.

           "Ha visszamegyünk és te felébredsz, kezdd el használni. De ne csak úgy, mint egy papagáj mondjad és ne is úgy, ahogy eddig. Emlékezz, amit most tapasztaltál. Higgy. Nincs semmi a világon ami ennek a névnek ellene tudna állni, ha benne van a dinamizmusának a teljes valósága."

            "Rendben" - újra reménység költözött a szívembe. Van fegyverem és ezzel győzni fogok.

             "Akarok még valamit mutatni" - mosolyodott el a fehér öltönyös férfi.

            Ahogy sétáltunk azon is elgondolkoztam, hogy nem mindenért a szörnyek a felelősek. A Kertet nekem kell gondoznom és a gondolatok folyosón is lenne tennivalón. Elpakolni a terheket. A reménytelenség és vereségérzés helyére a tenni akarás költözött.

         A kísérőm egy ablakhoz vitt, ahol egy gyönyörű, kora őszi tájat láttam. Délután 5-6 óra lehetett. Meleg, enyhén szellős idő volt és a lemenő nap narancssárgára festette az eget.

           Egy női alakot láttam a távolban. Háttal állt nekünk, az arcát nem láthattam.

          "Ő a feleségem." - magam is meglepődtem, ahogy ezt kimondtam. Eredetileg kérdésnek szántam, de valahogyan kijelentéssé szilárdult.

          Három gyerek jelent meg a nő körül, futkároztak és nevetgéltek.

      "Csak három?" - próbáltam viccelni. Igazából a látvány teljesen megnyugtatott és úgy éreztem megint sírni tudnék, de valahogy a humorom is kezdett visszajönni. Boldog voltam.

       "Ez egy lehetséges jövőkép. Az előző helyen látott dolgok ezt igyekeznek akadályozni. Eltorzítják, késleltetik vagy meg is hiúsítják az álmaidat. Elsősorban téged akarnak elpusztítani, de a sorsod rombolása is nagy élvezetet jelent nekik. A pozitív jövőkép reményt ad. Ez csak a földi élet. És tudod: ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, mindenkinél nyomorultabbak vagyunk. Ó, ha látnád, mi vár az igazakra, soha többet nem követnél el bűnt. De azt nem mutathatom meg, azt csak hittel tudod megragadni. Azt jegyezd meg: akiben a reménység megvan, az megtisztítja magát. A reménytelenség pedig a bűnöknek nyitja meg az ajtót."

         "Nem hagyhatom, használni fogom a kardot."

        "Emlékszel, azt kérdezted, miért nem vetül rá fénycsóva bizonyos képekre. Részben ez is az oka. A bűnök és a démonok tönkreteszik a fénycsóva hatékonyságát az életedben. A fény elkerüli ezeket, rosszabb esetben a sötétség erői el is torzíthatják ezeket a képeket, ami miatt megsemmisülnek. "

        Néztük ahogy a gyerekek az anyuka körül játszanak a színes falevelek között. A jövőbeli családom biztonságban volt, nem nélkülözött semmit. Ezek szerint én is rendben vagyok. Mindannyiunk érdeke, hogy ez az alternatíva valósuljon meg. Boldognak láttam őket és ott ragyogott mindenki arcán Isten szeretete. Ott volt közöttük Ő is. Közöttük és bennük. Biztos voltam benne, hogy ez a szürke hétköznapokban és a nehézségek közben is így van. Magamat nem láttam ebben a jelenetben (talán ez az ablak jelképezi a szemem? - gondolkoztam), de éreztem, hogy velem is így lesz. A gonosz célok, melyek tönkre akarják tenni a földi életem és végső soron a mennyei elhívásom, úgy tűnik, kudarcra vannak ítélve. Nem vagyok magamra hagyva. "Az Emberfia azért jött, hogy megtartsa, ami elveszett volt". A fehér öltönyös férfit azért küldték, hogy segítsen nekem. Hálásan ránéztem, mire ő elmosolyodott:

        "Emlékszel, ez a kép is kint volt a falon, mikor ott jártunk?" - biccentett a családom felé.

        "Persze, hogy emlékszem." -nevettem el magam "Ez volt a legszebb mind közül."

         Rövid csend után megszólaltam:

        "Egyébként... hogy hívnak?"

      "Úgy, ahogy téged" - nevetett a fehér öltönyös férfi, majd eltűnt. Sosem láttam azóta viszont, de tudom, hogy soha nem lesz messze tőlem.

    Én még kicsit időztem az ablak előtt, gondolkoztam az éjszaka látottakon és közben figyeltem a családom. Ha felébredek, sok dolgom lesz.

Vége

"Te, embernek fia, hirdessed (...) ezt a házat, hogy piruljanak vétkeik miatt (...)."

Ezékiel 43:10