Első fejezet
"Ébredj, mutatni szeretnék valamit."
Lassan kinyitottam a szemem. Egy fehér öltönyös férfi szólongatott. Normális esetben halálra rémülve megkérdeztem volna, hogy mit keres a szobámban az éjszaka közepén, de ilyen ügyekben nem nyitok vitát, mikor álmodom. Engedelmesen kikászálódtam az ágyból, s a férfi, mintha sürgetné az indulást, vagy csak helyet akarna adni, egyet hátralépett. Felemeltem a lábam, hogy megtegyem az első lépést, de mikorra letettem, már nem a szobámban voltunk. Egy hatalmas, ódon ház küszöbén álltunk. Kicsit elgondolkoztatott, hogy vajon hogyan is történhetett ez a térbeli ugrás: a lépés volt valami csoda folytán hosszú, vagy, ahogy letettem a lábam minden kicserélődött körülöttem az új helyszínre. Nem értettem, hogyan történt, de valahogy nem is akartam megkérdezni. Az egész így tűnt természetesnek: a fehér öltönyös férfi meg akart mutatni valamit, és most itt vagyunk ennél a háznál. Ahogy felnéztem, kissé megszédített, hogy a ház tetejét nem láttam, olyan magas volt. Oldalirányban is végtelennek tűnt. Hátrafordultam és a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn kívül nem láttam semmit: sűrű szürke köd mindenütt. Nem sok lehetőség maradt.
"Bemegyünk?" - kérdeztem.
A fehér öltönyös férfi bólintott. Irigységgel töltött el, ahogy most, először végignéztem rajta: az én ruhám közel sem ilyen fehér. Az öltöny többnek tűnt, mint egy egyszerű, elegáns öltözék: a férfi személyiségének része volt. Ezt nehéz elmagyarázni, de efelől semmi kétségem nem volt. Ez a furcsa érzés, amit az előbb irigységnek neveztem, ebből fakad: ez a tisztaság egyszerre volt tiszteletet parancsoló és valahogy mégis természetes. A kopott ruha, ami rajtam volt (apropó, hogyhogy nem a pizsamámban vagyok?), egyáltalán nem illett rám: én is ilyen fehér öltönyt akarok, vagy még inkább azt szeretném, hogy ami belőlem kisugárzik, az legyen ilyen fehér. Lehetnék én is olyan, mint ő? A férfin látszott, hogy érti, min gondolkozom, mert elmosolyodott. Mondott valamit a ruhájáról, de nem igazán értettem, mert csak azt figyeltem, hogy ugyan hallom a hangját, mégsem mozog a szája.
Egy nagyon hosszú folyosóra léptünk be, két oldalt telis-tele ajtóval. Minden ajtó mellett volt névtábla. El lehetett őket olvasni, de az igazat megvallva nem volt túl sok fény ezen a folyosón. Nincs itt lámpa valahol? Egyes ajtók hívogatók voltak, mások mellett pedig igyekeztem minél gyorsabban elmenni. Ilyen volt például a Düh is. A legváratlanabb pillanatokban csapódott ki az ajtó, bentről pedig éktelen kiabálás hallatszott. Volt, ahonnan halk zene szűrődött ki, máshonnan nevetés vagy éppen sírás. A folyosó két oldalán, rengeteg Gondolat feliratú ajtó is volt, itt igazi nyüzsgés volt. Kisgyerekek rohangáltak egyik szobából a másikba. Nagyon nehéz volt átjutni a folyosónak ezen a részén. A gyerekek könnyen beazonosíthatóak voltak, így láttam, ahogy némelyik egy szempillantás alatt, ahogy az egyik szobából kijön, felnő, a másik eltűnik, vagy változatlan korú marad. Akik felnőttek, nagyon komolyak és felelősségteljesek lettek. A gyerekek többsége csak nevetett. Némelyik azonban csak állt az ajtók mögött szomorkodva és ők így is nőttek fel. Kivéve azokat, akiket egy-egy újabb nevetős gyerek elzavart és a helyébe lépett. Az egyik srác különösen szimpatikus volt: a kezében furcsa alakzatokból álló képek jelentek meg. Lehetett látni, ahogy hirtelen megjelenik valami teljesen absztrakt forma, a fiú elkezd kacagni a látványon, majd összecsapja a kezét, eltűnik a kép, aztán kezdi elölről valami egészen más, furcsa alakzattal. Egy kicsivel idősebb fiú odarohant mindenkihez és súgott valamit a fülükbe, majd nagyon hangosan az arcukba nevetett. Ezt néhányan nevetéssel díjazták, mások egykedvűen álltak. Voltak, akik parancsolgatni próbáltak a többieknek, mások mindenen megsértődtek. Az egyik szobában, amire Tudálékosság volt írva, gyakorlatilag egy osztálytermet láttam. Legnagyobb meglepetésemre a katedrán egy pálcát tartó csecsemő volt. Folyamatosan gügyögött a diákjainak, persze teljesen értelmetlen dolgokat. A diákok néha jelentkeztek és mondtak valamit értelmes nyelven, de láthatóan a babának mindenhez volt hozzáfűznivalója. Elnevettem magam a groteszk látványon. A fehér öltönyös férfi is sokat mondóan forgatta a szemét. Igazi kavalkád volt ezen a folyosón és éveket el tudtam volna tölteni az itt lakók puszta megfigyelésével, de az öltönyös férfin éreztem, hogy nem ide jöttünk. Próbáltunk túljutni ezen a tömegen, ami után egy kissé kevésbé mozgalmas szakasz következett. Emlékek feliratú ajtók mellett haladtunk el. Az ajtók többsége ódon volt és poros, némelyik le is volt lakatolva. Néha a Gondolatok közül egy-egy fiú kulccsal idesétált és kinyitotta az ajtókat, bement és kihozott valamit (ha jól láttam, legtöbbször celluloid szalagot, talán filmvetítéshez?), vagy csak tárva nyitva hagyta az ajtót. A Félelem típusú ajtók mögött a szoba lakói különböző, tragikus színdarabokat adott elő riadt közönségének a Gondolatok folyosóról. Láttam, ahogy egy gyerek kirohan az előadásról és sírva újságolja a többieknek, milyen színdarabot látott. A rémület ragályosan terjedt. Itt már én is szaporáztam a lépteimet, igyekezve lépést tartani a fehér öltönyös férfival. Még sok különféle szakaszon haladtunk keresztül. Némelyik ajtó mögül hangok szűrődtek ki.
"Miért hoztál ide? Vigyél el innen, nem akarom ezt látni!"- hallatszott panaszos kiáltás. Hogy mi volt az illető baja, nem derült ki, mert a fehér öltönyös férfi továbbra is gyors tempót diktált.
Utunk közben megértettem, hogy bár nem ez a folyosó a végső állomásunk, a fehér öltönyös férfi akarta, hogy ezt is lássam. Megtehette volna, hogy az ágyam mellől egyenesen az utunk céljához érkezünk azzal a bizonyos egy lépéssel. De vajon hová megyünk?