Jób: 7 nap, 7 éjszaka némaság

Jób tragédiájának hírére három barátja eljön meglátogatni. Rá sem ismernek. Gazdag barátjuk nincstelen, testét tetőtől talpig fekély borítják, haját és szakállát a bánat kifejezéseként leborotválta és ott ült némán a hamuban. Először hangos zokogásban törtek ki, ahogy látták mi lett barátjukból, majd mellé ültek a hamuba és 7 nap 7 éjszakán át ott voltak vele egy szót sem szólva.

Nagyon érdekes, hogy bár később vádolni kezdik Jóbot, amiért Isten megfeddi őket, de itt még a lehető legtöbbet tették, amit meg lehetett tenni. Osztoztak a fájdalmában. Nem lehetett semmi okosat mondani ebben a helyzetben, nem lehetett vigasztalni. Viszont nagyon fontos, hogy ott voltak mellette. A csend nem volt kínos, nem kell mindig történnie valaminek. Nem kell mindig mondani valamit. Sokszor a beszéd csak azért van, hogy elfedjük, hogy a másikkal nem tudunk úgy együtt lenni, hogy nem történik semmi. Ezért elkezdünk olyasmikről beszélni, ami valójában nem is érdekel bennünket, csak hogy ne legyen az a kínos csend. Jób és barátai között a viszony ekkor még olyan jó volt, hogy a barátok felismerték: bármit is mondanának az ide kevés lenne. A jelenlétükkel és a szimbolikus ruhaszaggatásukkal kifejezték: a te csapásod a mi csapásunk, a te gyászod a mi gyászunk. Sajnos Jób fájdalma olyan nagy volt, hogy ezután átokra nyitotta a száját. Ez indítja el a beszélgetést, ami a barátok részéről egyre inkább eldurvul a vádaskodás irányába.