Második fejezet

          A folyosó végén (ami eddig végtelennek tűnt) egy hatalmas csarnokot láttunk. Fényes volt, tiszta és elegáns. A méretét nagyon sokáig próbáltam emésztgetni: hogyan létezik ilyen nagy terem? Rengeteg tükör volt körös-körül, ami miatt, ha lehet, még monumentálisabbnak tűnt a Csarnok. Sem ablakok, sem lámpák nem voltak, mégis olyan fényesség volt, hogy az egész hatalmas termet betöltötte. Itt jutott eszembe, hogy az előző szinte végtelen hosszú folyosón sem volt egyetlen lámpa sem és minden fény innen szűrődött át. "Bár több fény jutna valahogy innen arra a folyosóra" - gondoltam. Visszanéztem és láttam a folyosón lepakolt nagy dobozokat. Számlák, Adósságok, Sértések, Elutasítások és ehhez hasonló feliratú cetlik voltak a dobozokon.

         "Ezeket nem is láttam eddig" - néztem kísérőmre. Eddig a pontig eljutva rájöttem, hogy felesleges hangosan beszélnem, pontosan érti, mire gondolok.

       "Pedig itt vannak már egy ideje" - húzta oldalra a száját a fehér öltönyös férfi - Sokat javítana a fényviszonyokon a folyosón, ha nem lennének itt.

          "Te nem tudnád elpakolni?" - kérdeztem gondolatban.

          "Dehogynem. A felhatalmazásra várok."

          "Felhatalmazásra?" - kerekedtek el a szemeim - "Nem tűnsz hatalom alatt állónak."

Erre nem reagált a fehér öltönyös férfi, hanem egy hasonlatot kezdett el mondani:

          "Amikor vihar van a tengeren, akkor derül ki igazán, hogy a hajó és a legénység a legfontosabb érték és nem a rakomány. A terhekkel megrakott hajót könnyen felborítja a szél. A rakományt ki kell dobálni, különben a legénység odavész. Bizonyos viharok okkal jönnek: ezektől terhektől jobb önként megszabadulni (mutat a dobozokra), de gyakran ezekhez a földi kacatokhoz ragaszkodnak emberek és akkor jön a kijózanító vihar. De persze ezek a dobozok szélcsendben is takarják a fényt"-mutatott a folyosóra.

          Eszembe jutott Jónás, mikor a viharban a hajóban aludt, közben a legénység kiszórt minden holmit a hajóból és mindenki a maga istenéhez kiáltozott. Eközben ő, akinek az igazi Istennel volt közössége, mélyen aludt, a küldetésével éppen ellenkező irányban haladva. Mennyivel józanabbak voltak azok a pogány hajósok, mint a céltévesztett Jónás. A vihar sokszor talán azt jelzi, hogy nem jó irányba haladunk. De még ha ez nem is lenne így mindig, egy biztos: a hajó terheit őrizgetni a vihar idején életveszélyes. Egyszer Jézus is aludt a hajóban a vihar idején. A tanítványok között tapasztalt halászok és hajósok voltak, mint Jónással, de ők is felismerték, hogy a tudásuk ott kevés. Fel kellett ébreszteni a Mestert.

           Ezen a ponton kicsit megálltunk a nagy csarnokban. Kicsit felzaklatott, amit a folyosó vége felé láttam, ezért ezt nem is bántam a pihenőt, mert úgy éreztem, hogy itt megnyugodhatok. Nagyon finom illat volt ebben a teremben, lágy zene szólt, ami kissé úgy hatott, mintha egy szellő lenne. Nehéz szavakba önteni, de itt valahogy a dolgok minden érzékszervemre hatottak. Például az a finom illat, amiről beszéltem. Nem csak az orromban éreztem: hallottam, láttam, tapintottam, ízleltem. De így volt ez más ingerekkel is - ez volt az út során az eddigi legkülönösebb élmény. És tudtam, hogy nem vagyunk egyedül. Ezt is éreztem mindenhogyan, bár nem láttam semmit az illetőből. De hallottam egy halk beszédet, számomra valami ismeretlen nyelven szólt. Nem értettem, de nagyon megindító volt. Láttam, ahogy a szavak felfelé szállnak és követve őket észrevettem, hogy a plafon helyén valami hatalmas fényesség van. Igazából fogalmam sem volt, hogy felülről ez a terem zárt-e vagy ez a nagy fény kívülről jön a napból. Éreztem, ahogy a lábaim felmondják a szolgálatot és összecsuklom. Az öltönyös férfi felsegített. Ahogy megfogta a karom, éreztem, hogy újra erő megy a lábaimba, de ezután már nem mertem felnézni. Az öltönyös férfi sem nézett felfelé. Viszont nagyon vidámnak tűnt. Többször is spontán elnevette magát. Ugyanazt érezhette, amit én. Bárki is van ebben a teremben rajtunk kívül, jó vele lenni.

          Nem tudom, mennyi időt tölthettünk itt, igazán nem lehetett sok, amikor észrevettem egy nyitott részt az egyik falon, mintha egy ablak lenne. Közelebb lépve egy nagy falat láttam, ami párhuzamos volt a terem falával és amire rengeteg kép volt kiaggatva. Ez a terem, már nem volt a Csarnok része. A Legfurcsább az volt, hogy odabent szinte teljes sötétség volt csak a lyukon átjutó fény világított, mint valami reflektor. A fénycsóva ide-oda mozgott képről képre. Az egyik képen egy hatalmas színpad volt és egy zsúfoltan telt nézőtér. Vagy húszezren is lehettek a közönségben izgatottan várva az előadót. A színpadon egy mikrofon és egy gitárállványon pihenő gitár volt. De ahogy a fény rávetült a képre, a kép elégett. A következő kép, amire a fénycsóva vetült mozgókép volt. Egy díjátadó gála lehetett a jelent és a fényűzésből ítélve hatalmas pénzjutalom várományosa volt a nyertes. De nem derült ki, mert ez a kép is elégett. A következő képen egy egészséges fiatalembert láttam a hegyekben kirándulni. A hegy lábánál egy kis tavacska volt, pontoknak látszó horgászokkal. A hegy csúcsát hó fedte, de ahol a kép főszereplője állt, sárga virágok százai díszelegtek. A fénycsóva itt megállt. A kép színei egyszer csak megelevenedtek és már egyáltalán nem festménynek vagy fényképnek tűnt, hanem nagyon is valóságosnak. Mozgás indult el a képen, mintha csak filmet néznénk. Ahogy továbbhaladt a fénycsóva, elégetett néhány luxusautót ábrázoló portrét és sok olyan képet, amik egyébként is furcsa érzéseket hoztak létre bennem, ahogy rájuk néztem. Nem illettek oda. A fénycsóva azonban jó néhány képet elkerült. Ezek le voltak lakatolva. Nem lehetett tudni, mi lesz a sorsuk: élet vagy tűz... Megláttam néhány gyereket, ahogy a képeket nézegették. "Hát ezek mindenhol ott vannak?"

           "Egyesek rengeteget időznek itt. Nézd csak."

           Egy kisfiúra mutatott, aki szomorúan ücsörgött a lezárt képek előtt. Csak nézte az egyik képet, ami egy korai őszi tájat ábrázolt és várt. Néha hátrafordult, ebből megértettem, hogy arra vár, hogy a fénycsóva rávetüljön a képre.

          "Nem fél, hogy a fénycsóva el is pusztíthatja a képet?"

          "Ó, dehogynem. De itt akar lenni, amikor megelevenedik."

          "Mitől függ, hogy egy kép életre kel vagy nem?"

          A fehér öltönyös férfi arcán láttam, hogy erre a kérdésre várt. Mintha tudta volna, hogy ha elég sokáig figyelem ezt a jelenetet, előbb utóbb kibukik belőlem. Sarkon fordult és a válla mögül szólt, hogy kövessem. Szóval, a végső úti célunk ezzel kapcsolatos.

          Elindultunk egy újabb folyosó felé, de ekkor még láttam, ahogy egy újabb fiú jelenik meg, kezében egy képpel és a falnak támasztott létra segítségével kiakasztotta a többi mellé. Majd lemászott a létráról, leült és reményteljes arccal a képet nézte.