Negyedik fejezet
Ezután újabb termekhez jutottunk el. A folyosó neve egyébként Imák volt. Az ajtók mögül beszéd szűrődött ki, mintha egy tömegben lennék a piacon. Egyszerre mindenki mondta a magáét. A szavak itt nem egyből felfelé szálltak, hanem kirepültek az ajtón, át a Kerten a Csarnokon, a Gondolatok folyosóján (nem mindegyik ebben a sorrendben) és csak utána szálltak fel. Itt is nagy volt a forgalom. Sokan indultak meg Gondolatok folyosó és a Kert felé, viszont sokan érkeztek is onnan. Nagyon érdekes volt látni egy Én feliratú, kissé túldíszített ajtó egy hatalmas teremre nyílt. Ehhez képest, voltak ajtók, amin különböző személynevek voltak vagy például a Hálaadás feliratú; ezek már szűkösebb szobákat jelöltek. Itt a hangzavar is kisebb volt.
"Nem tetszik ez nekem" - mondtam kísérőmnek. "Ezekben a szobákban el sem lehet férni"
"Nincs minden rendben ebben a házban. Ezért is vagyunk itt. Valóban nagyobb helyre van szükség. Át is kellene alakítani ezt a részt. A területet viszont az Én szobából lehetne csak elvenni. De az túl zsúfolt. Ennek a szárnynak a lakói szinte minden idejüket ott töltik."
"Át kéne költöztetni néhányukat. Te nem tudsz ebben segíteni?"
"Sajnos, ez nem az én felelősségem. Én csak tanácsot tudok adni. De teljesen egyetértek veled"
Ettől kicsit büszke lettem magamra. Egy ilyen nagy ember, mint a fehér öltönyös férfi, ugyanazon a véleményen van, mint én. Egyáltalán ember ő? Kinézetre hasonlított rám, de kicsit sem voltam benne biztos, hogy ember.
Láttam, ahogy ez a folyosó a másik végén is össze volt kapcsolva a nagy csarnokkal, a végén azonban két nagy kapu volt összeolvadva. Az egyik oldalra Szív, a másik oldalra Lélek volt írva, de nem lehetett eldönteni, hogyha az ember belép, akkor melyiken is lép be.
"Létezik olyan, aki ezek között különbséget tud tenni?" - kérdeztem hüledezve.
"Csak azok, akik a Kardot használják"-jött a válasz" - Ez egy nagyon éles és nagyon precíz eszköz, ami mindenhová képes behatolni"
"Ízületek és velők megoszlásáig" - idéztem hangosan - "Az Igéről beszélsz, ugye?"
"Az egyik legfontosabb dolog, hogy itt különbséget lehessen tenni a két kapu között és nincs más mód"
Ahogy ezen gondolkoztam, egy furcsa érzés kezdett hatalmába keríteni. Végigfutott minden az agyamban, ami eddig történt, onnantól kezdve, hogy azt álmodom, hogy ez a fehér öltönyös férfi felébreszt. Most nem néz rám, de tudom, hogy tudja, mire gondolok. Csak haladtunk tovább, most már nem is tudom milyen folyosón, mert az épület szerkezete sem e világi volt. Látszólag folyosók, termek, csarnokok és egyéb helyiségekre volt osztva, de ezen a ponton azt éreztem, hogy innen már nem tudnék kitalálni, viszont bárhova indulnék az a szomszéd helyiségben lenne. A Csarnok, a Gondolatok folyosója, a Kert, minden. Mintha a ház alaprajza sokszorosítva lenne egymásra helyezett átlátszó papírokon, azok pedig el lennének csúsztatva egymáson és az ember ezt a kuszaságot szemlélné. A határok és irányok felfoghatatlanok voltak.
A folyosó, amin éppen voltunk enyhén el kezdett mozogni. Émelyítő volt visszagondolni ennyi mindenre, úgyhogy hallucinációnak tudtam be a mozgást. Ahogy csendben haladtunk egymás mellett, el is múlt mindkét érzés. A folyosó viszont egyre sötétebb és büdösebb lett.
"Ne menjünk erre!" - javasoltam, de a fehér öltönyös férfi csak ment tovább. Láttam rajta, hogy ő sem szívesen jön erre. De tudtam, hogy most már az igazi úti célunkhoz haladunk. Közelebb húzódtam hozzá, mert az öltöny némi fény bocsátott ki, a nyirkos, dohos falak mellett pedig nem érzetem biztonságban magam.
Akkor megpillantottam néhány egyáltalán nem hívogató ajtót. Elolvasva a feliratokat kivert a hideg veríték.
"Miért hoztál ide? Vigyél el innen, nem akarom ezt látni" - tört ki belőlem a panasz. Valahonnan ismerős volt ez a szöveg. Nagyon féltem.
A falak elkezdtek közeledni. Ez egyszer biztos. És amikor az előbb szédültem, akkor is biztos, hogy mozgott az épület. Ekkor rájöttem: ez a ház én vagyok.