Ötödik fejezet

          Az én gondolataim futkároztak a folyosókon, az én terveim voltak kiaggatva a falra. Az én terheim takarják a fényt a folyosókon. A felhatalmazást nekem kellene megadnom az elpakolásukra. Az én önzőségem miatt olyan hatalmas a saját magamért mondott imák terme és olyan kicsik a közbenjáró termek. Az én felelősségem az Imák folyosó átalakítása. Egész eddig mintha valami szűrő lett volna a szemeim előtt, azért nem vettem észre. De most, hogy itt vagyunk, minden érthető. Elérkeztünk a démonjaimhoz. Ezek sötét területek az életemben, távol mindentől, mégis nagy hatással bírnak. Ezek azok, amikkel újra és újra próbálok megbirkózni, vagy épp szőnyeg alá söpörni. Borzalmas volt a szobák nevét kiolvasni, mert különböző bűnök vagy egyéb borzalmas dolgok nevei voltak. A fehér öltönyös férfi hallja a gondolataim, de nem is sejtettem, hogy még ezekről tudomása lehet. És egyáltalán, hogy lehet kibírni ezt az orrfacsaró bűzt ami itt van?

           Az első ajtó mögött a Falánkság ült. Vagy inkább lustán terpeszkedett. A látvány annyira undorító volt, hogy nem is mennék bele a részletekbe. A lényt mindenhol kaja vette körül. Nem használnám az étel szót, az valami sokkal nemesebbet jelöl. Ócska, szakadt ruháján pacák, zsírfoltok éktelenkedtek.

           "Ez időnként felébred és akkor hatalmas zabálásba kezd" -magyarázta a fehér öltönyös férfi. - "Sovány nyomorultként érkezett. Odakint nem tudja kiélni a vágyait. Ebből a szobából viszont leadhatja a mértéktelen megrendeléseit.

Minden, amit megeszik egyből megy az Anyagraktárba és ott nagyon nagy károkat okoz. A raktár látja el a ház minden részét. Ha káros dolgok jutnak be, vagy valami felhalmozódik más kárára, az az egész házra kihatással van."

          "Nem csak magát teszi tönkre, hanem a házat is, ahol van."

     "Igen. Olyan, mint a kullancs. Kihasznál, a véredet szívja, hogy éljen és közben betegségeket terjeszt. A természetben a paraziták pontosan ezt példázzák."

        "Nézd ezt a következőt" - átmentünk egy másik szobába. Egy nagy ketrecet láttunk, amibe riadt emberek voltak bezárva. Egy mérges szörny volt a ketrec előtt.

           "Ez Harag. Ide bezár mindenkit, aki sérelmet okoz a ház tulajdonosának."

            A szörny kinyitotta a cella ajtaját. A foglyok igyekeztek az ajtótól minél távolabb húzódni. Arcukon jeges rémület volt. Tudták, mi következik. Én szívesen sarkonfordultam volna és kirohantam volna. "A csarnokban akarok lenni. Vagy legalább a kertben"- gondoltam. De még a fejemet sem tudtam elfordítani, végig kellett néznem. A szörny csuklón ragadott egy férfit és kirángatta a cellából. A többiek kissé megkönnyebbültek, de láttam, hogy sajnálják társukat. A szörny kegyetlenül megostorozta a férfit. Minden ostorcsapással egy vád is elhangzott. Sérelmek. A férfi, amikor kicsit levegőhöz jutott a fájdalmas kiáltások között, igyekezett bocsánatért könyörögni, de a szörny olyankor újra lecsapott. Mikor végzett, kiállította a fájdalomtól aléldozó férfit a többiek elé és elkezdett vele vitatkozni. Sosem várta meg a férfi válaszát és mindig úgy reagált, mintha teljesen mást mondott volna.

         "Előfordult már, hogy valakivel a fejedben vitatkoztál?" - kérdezte a kísérőm - "Elképzeltél egy helyzetet és pusztán gondolatban összevesztél valakivel?"

          "Igen." - válaszoltam - "nem is értem, utána olyan indulatos szoktam lenni, pedig az egész meg sem történt, csak a fejemben. Nagyon rossz."

           "Ezt látod most."

       A szörny továbbra is sorolta a vádait. Végül a férfi nem bírta tovább és visszaszólt durvábban. A szörny erre várt. A többi fogolynak diadalittasan bizonygatta, hogy jogosan kínozta meg a férfit. Újra megkorbácsolta, majd visszalökte a cellába. Most egy nőért nyúlt.

       "Ne!" kiáltottam fel és már neki akartam rontani a szörnynek, de addigra egy másik terembe kerültünk.

        Kiabáltam a fehér öltönyös férfival, hogy vigyen vissza és mentsük meg azt a nőt. A ház falai lüktettek az idegességemtől.

           "Ennek nem ez a módja. Most sajnos nem tehetünk semmit. De nézd!"

         A teremben, ahová a fehér öltönyös átvitt, egy hatalmas tükör volt, amiről valami zöld nyák csöpögött. De nem ez volt a legundorítóbb. Egy újabb lény szüntelen csak magát nézegette a tükörben. Olykor meg is csókolta. Ez volt a zöld nyálka eredete. Féltem, hogy elhányom magam.

          "Ő egész nap ezt csinálja. Imádja magát. A házon kívül nem talál tükröt. Ezt csak.itt tudja csinálni. De nézd csak ezt a másikat"

          Egy másik szobába kerültünk. Itt is volt egy cella, de csak egy lakója volt. Sovány volt, a teste tele sebekkel. Látszott, hogy fogvatartója teljesen kiéheztette. Szürke, ütött-kopott ruháján vérfoltok voltak. Én voltam a cellában. Vagyis, az arca teljesen rám hasonlított. A szoba szörnye folyamatosan vádakat kiabált a cellába. Minden egyes vád újabb sebeket ejtett a foglyon és valami módon megnyilvánult. Ha azt mondta: csúnya vagy, a fogoly arca eltorzult. Amikor azt mondta: lúzer vagy, a fogoly elesett, pont bele egy pocsolyába. Látszólag a szörny szavai irányították a sorsát. A szobán a felirat Kárhoztatás volt.

          "Hogy létezik, hogy az önimádat és ez megférnek két szomszédos szobában?"

          "Felváltva tevékenykednek. Nagyon pusztító mind a kettő"

      A következő szobában rengeteg szörny és egy apró emberi alak. Minden szörny magasabb volt, mint az ember. Különféle dolgokat csináltak együtt, de az ember mindenben alulmaradt.

           "Kisebbrendűségi érzés?" - próbáltam kitalálni. A fehér öltönyös férfinak válaszolnia sem kellett, mert a szörnyek a név hallatán felkapták a fejüket és röhögve rám néztek. Ismét felfordult a gyomrom.

          Néhány elég hasonló szobán jutottunk keresztül, ahol Elvetettség, Depresszió, Letargia, Reménytelenség és ezekhez hasonló lényeket láttunk. Mindegyik a saját fájdalmát vetítette ki foglyára (rám) és kínozta.

      "Ők égetik ki a Kertet" -magyarázta a fehér öltönyös férfi. - "és néhány doboz elhelyezéséért is felelősek."