110 méter

- 2 -

Kinyitom a szemem, már annyira nem is könnyezik. Milyen lassan közeledek csak a földhöz! Nem értem. 110 méter. Vajon mennyi idő még a földet érés? Hogy is van az a szabadeséses egyenlet? Aha. Átszorzok kettővel, leosztom 9,81-gyel - na jó, most inkább tízzel számolok - gyökvonás és át is rendeztem a zuhanás idejére a középiskolában tanult egyenletet. Most bezzeg eszembe jut. Közegellenállás? Hagyjuk már. Azt mondja, hogy... Nem tudok fejben gyököt vonni, de saccra valamivel kevesebb, mint 5 másodperc. 110 méter. Ezt azért érdemes lenne mégiscsak kihasználni, ha már csak ennyi van, vagyis most már biztosan valamivel kevesebb. Komolyan mondom, nagyon felgyorsult az agyam, ha ennyi minden belefér ebbe az időbe. Ez valami csoda lehet? És hogy lehetek ilyen nyugodt? Hol az adrenalinfröccs, ami úgy szétáradt az ereimben? Mindegy.

Szóval érdekes ez, hogy az emberek természetfölöttivel magyarázzák, amit nem értenek. Én szeretem racionálisan megközelíteni a dolgokat. Eleinte istenként tekintettek a Napra is, mert nagy, fényes, meleget ad. Ma már tudjuk, hogy miféle képződményről van szó. Összesűrűsödött gázok, fúzió, csupa fizika meg kémia és semmi természetfölötti. Valószínű így van ez mindennel, aminek valami természetfeletti hatalmat tulajdonítottunk. Előbb-utóbb minden spirituálisnak gondolt titokra fény derül.

Mikor egy félévet teológiára jártam, akkor még nem így gondoltam. Akkor mindenben a tudatosságot kerestem. Minden okkal történik - ez volt a kedvenc mondásom. Az egy jó időszak volt, bár a lelkiismeretem elkezdett vádolni bizonyos dolgokért, amiket csináltam. Függőségek. A bűn-szégyen-bűnbánat-felépülés újra és újra kezdődő ciklusában rekedve csaknem felőröltem magam. Aztán persze egy idő után kezdtem elfogadni, hogy ez már csak így marad és nem is olyan vészes ez az egész. Ennek egy lassú lejtmenet lett a következménye. Egyre kisebb bűnbánat - egyre nagyobb bűn. Persze, nem csak visszatérő hülyeségeket csináltam. Az sem volt sokkal kellemesebb, mikor valami olyasmit tettem vagy mondtam, amiről magam sem gondoltam volna, hogy képes vagyok olyasmire. "Ezt tényleg én mondtam?" Aztán szépen lassan átalakítottam a bűnről alkotott fogalmamat - szükség is volt rá. Azt kezdtem gondolni, hogy vallási képződmény (persze most nem a jogi értelemben vett bűnről van szó, az más tészta)- olyasvalami, amitől nem szabadulsz - ezt pedig kihasználják, hogy kontroll alatt tartsanak. Mivel nem tudod egyedül kezelni, szükséged van a lelkészre. Neki meg a pénzedre. Ez a gondolatmenet vitt rá, abbahagyjam a teológiai tanulmányaimat. Nem sokkal rá, depressziós lettem. Ezt onnan tudom, hogy szerettem sokat aludni és nem csak amikor fáradt voltam. Menekülés volt ez, csak mikor felébredtem, akkor jött az a rettenetes érzés és felismerés, hogy ez a valóság és nem az amit épp álmodtam. A függőségeim tovább mélyültek, sőt még bővültek is újabb "apróságokkal". Tulajdonképpen mindegyik lényege az volt, hogy egy kis időre lefoglalta az agyamat, megszűnt a világ. A lelkemnek nem kellett szembesülnie a valósággal. Csak én léteztem olyankor és a vágyaim tárgya. Arra gondoltam, ez olyan, mint az evés. Ha éhes vagyok, eszem. Csak sajnos hiába tértem rá a racionális gondolkodásra és magyaráztam meg mindent magamnak, a szégyent nem tudtam csak úgy elhagyni. Az élvezet egyre kisebb lett, végül el is múlt, de mégsem voltam képes abbahagyni ezt az életmódot. Valóban: ha éhes vagyok, eszem. Így álltam hozzá azokhoz a kielégítetlen vágyaimhoz, amik egyébként meghasonlást hoztak létre bennem. De folyamatosan csökkent az a "jutalom", ami az elkövetésért járt, ahogy mondtam, az élvezet is fokozatosan kisebb és kisebb lett.

Maradva az evés párhuzamánál. Milyen úgy enni, hogy nincsenek ízek? Ilyenné vált a vágyaim betöltése egy idő után. De , ha belegondolok, van ennek a párhuzamnak egy érdekes vetülete is. Tulajdonképpen az embernek elég lenne betölteni az "üzemanyagot", az étel csak az energia miatt kell. Mégis az ételek ízei az egyszerű "tankolást" feltöltik egy egészen izgalmas tartalommal. Jó volt, amikor még élveztem az evést és az ízeket. Hálát szoktam adni az ételért, és viccesen azt gondoltam, hogy amikor a finom ízek miatt az a jó érzés betölt, akkor valójában minden egyes sejtem is hálát ad a Mindenhatónak... Ez azért valami jóságot sejtet, hogy az evés, a puszta funkcióján kívül még egy élvezeti összetevőt is kapott, ráadásul nagyon sokfélét. Ja és az a szinte már pazarló kreativitás, amivel a növény és állatvilág meg lett teremtve. Mindig csak ámultam a gazdagságán és ötletességén. De nem tudtam hova tenni, hogy aki erre képes, az miért nem tud segíteni rajtam. Úgyhogy ez a kisfiús mindenre rácsodálkozás elmúlt. Tulajdonképpen nem is emlékszem, mikor ettem utoljára valamit élvezettel és az addig szeretett dolgok varázsa is szépen lassan elmúlt.