110 méter

- 4 -

A fél év teológia után, egy hosszabb átmeneti időszak következett, ahol időről időre esélyt adtam a vallásnak. Talán csak a megszokás miatt. Azért szerettem prédikációkat hallgatni. Érdekes előadásoknak tartottam őket ebben az időben, amik a maguk rendszerével konzisztensek, de persze az én valóságomtól nagyon messze állnak, de jó volt hallani olyanokról, akik meggyógyulnak gyógyíthatatlan betegségből vagy lejönnek a kábítószerről. Olyan volt, mint a tinilányoknak a romantikus vígjátékok, akik azonosultak a főszereplővel, a valóságban hiába nem Richard Gere csapta nekik a szelet, hanem adott esetben senki. Így voltam én is a prédikációkkal. A remény, hogy velem is megtörténhet, ami azokkal az emberekkel, akik a bibliai történetekben szerepelnek, vagy akikkel éppen ugyanabba a gyülekezetbe járunk, egyre inkább elhagyott. De volt idő, amikor nagyon megragadtam és teljes erőből igyekeztem megtartani a hallottakat. De a "bűneim" nem hagytak tartósan úgy élni, hogy megfeleljek a felállított követelményeknek. Ez a kettős állapot, ez készített ki. Úgy gondoltam, hogy vannak sokan, akiknek ez működik, de nekem sajnos nem, bárhogy próbálkozom. Az önmarcangolás helyett jött a tudatos lázadás. Beszélgetéseimben elkezdtem fennen tagadni mindent, amiben addig hittem, a tetteimmel pedig bizonyítani, hogy már más ember vagyok. Érdekes, hogy mikor más is csatlakozott hozzá, hogy szidja a keresztényeket, belül éreztem valami fájdalmat, mintha engem bántana. Pedig én ugyanazt tettem nem sokkal előtte. A lelkiismeretet viszont el lehet hallgattatni a kicsapongó élettel. Volt mikor elhittem, hogy ez a jó út, de aztán mikor hazaértem az üresen kongó lakásba, és már nem üvöltött a zene, nem volt az a fülledt, alkoholgőzös, füstös levegő, lerogytam a kanapéra újra és újra rájöttem, hogy minden devianciám csak mélyen gyökerező fájdalom leplezésére van és a cselekedeteim totál szembemennek azzal, aki vagyok. Nem volt mód ezt az érzést kiiktatni. Maradt a még hangosabb tagadás és a még nagyobb deviancia. Ehhez egy titkolt öngyűlölet is társult. Én vagyok az, aki mindig mindent csak elront - gondoltam. Menesztettem Istent az életemből, emiatt a túlvilág és a természetfölötti, ami addig annyira érdekelt, dajkamesének kezdett tűnni. Most újra érdekel. Persze, az én helyzetemben kit nem érdekelne?

Mennyi van még hátra? Pár másodperc vagy egy örökkévalóság?

Akármennyire is igyekszem, nem tudom teljesen elfogadni a materialista világnézetet. Ha igaz lenne, akkor teljes lett volna az életem azokkal az anyagokkal, amiket éltem és azokkal a testi dolgokkal, amikkel a boldogságomat kerestem. De ez egyáltalán nem lett így. Igaz, vallásosként sem sikerült. Talán csak rosszul csináltam... nem tudom.

Emlékszem, egyszer olvastam, hogy minden érzelmet kísér valamilyen biokémiai folyamat, ami kimutatható a vérünkben. A félelem, öröm, harag, minden. A szerelem is, természetesen. Fenil-etilamin. Vagy fetil-enilamin? Mindegy is. Valami jobb nevet is kitalálhattak volna... Ma már nem tudnám felidézni, hogy mi történik pontosan az egyes érzelmeknél, de az volt az érdekes, hogy a szeretetnél nincs semmilyen kísérő reakció. Az tudományos módszerekkel kimutathatatlan. Tanult magatartásformának tartják. De vajon kitől tanultuk? Az szüleinktől igen, de ők? Az első ember kitől tanulta? Hmm... Kinek az arcát látta meg Ádám először, mikor az élet lehelete az orrába került? Aki magából adja az életet, tulajdonképpen elszakít magából az nagyon szeret. Az embereknél ennek a lélegzetnek a továbbadása nem ilyen direkt módon történik, de Isten nagyon is tudatosan választotta az élet megosztásának ezt a formáját. Talán ez volt az első tanóra a szeretetről.

Persze, amit megtanultunk, el is lehet felejteni. Ez történt a világgal és velem is. Érdekes, hogy Isten még egyszer megmutatta, hogy mi a szeretet, csak az nem egy lehelés volt egy emberi testbe, hanem egy kilehelés az emberi testből. Érdekes ezt így látni. Meghalni valakiért. A szeretet talán legnagyobb kifejezése. Az én halálomnak mi a célja...? Bebizonyítani, hogy nekem volt igazam? Üzenet a világnak, hogy nem jól megy ez így? Vagy mindenféle cél nélkül menekülés a problémák elől.